Muhaha. Ebben az írásban a kolimat fogom bemutatni, mert eddig sajnálatos módon nem fotóztam körbe. Brokkoli nem lesz, mert nem találjuk azt a helyet, ahol zöldséget is lehet kapni, mindenhol csak gyümölcsöt árulnak.
Azt már leírtam, hogy mekkora macera volt az egyetemre becsekkolni, beiratkozni, és a kolit megtalálni, úgyhogy nem fogom magamat ismételni. Utazás előtt fórumokat olvasgattam a jövőbeli lakhelyemről, és a lefestett kép nem volt túl fényes: minimum egy lakótárs, emeletenként egy fürdő és három wc, 1 angol és 2 kínai guggolós lyuk, plusz talán épületenként egy konyha. A legtöbb helyen legalábbis ezt írták.
A valós lakhely sokkal jobb a vártnál, az épületben több különálló apartman van, két szobával és egy közös fürdővel, angol (!) wc-vel! Összesen hárman vagyunk egy kis lakásban, nálunk Min érkezett elsőnek, ezért beválasztotta a “magányos szobát” (mi csak így hívjuk, mert így sok nevetésből kimarad), Shaani-val pedig a nagyobb, kényelmesebb, szociálisabb szobán osztozunk, amihez van egy gardrób is, plusz egy hatalmas ablak.
(Sajnálom Marci, Te nem akartál kiállni a képből.) Ez az épület, amiben lakunk, a második emeleten. Ezen a grundon két ilyen épület van, kapuval és portással védve, aki mindig olyan aranyosan mosolyog, amikor kínaiul próbálunk beszélni. Amúgy egész zöld, mögöttünk már csak a hegy van.
Ez a nagy szoba az ablak felől, az ajtó melletti az én ágyam, persze hogy éppen bőszen tanultam a kép készülésekor. Az ágy kemény mint a cement, és a TV is eltűnt azóta, túl sok helyet foglalt, mennie kellett a szekrény tetejére. Az asztalt, szekrényeket mind le kellett takarítani, mert bár nem tűntek mocskosnak, az első nedves törlőkendő mindig fekete lett a kosztól. Mint láthatjátok, már elég otthonos, én még székpárnát is vettem, mert nem tudtam ellenállni a békás cukiságnak. A lámpának borzasztó a fénye, ezért nemrég egy asztali lámpával is kiegészítettem a kollekciót. Az sajnos nem békás.
A szobánk az ajtóból fotózva, hogy megmutathassam az óriási ablakunkat, ami a szemközti kolira néz, így naponta nem tudom hány félmeztelen kínai srácot látunk. Nem jó látvány, és hallgatni sem jó az állandó hörgésüket és csulázásukat. Az ember azt hinné, hogy minden percüket tanulással és különórákkal töltik, ami mellett nincs idejük kiköpködni. Nos, ez a sztereotípia már a második napon megdőlt, valahol a tizedik undorító csula és az egyik kínai srác fütyicsekkolása körül. Azért jó oldala is van annak, hogy közel lakunk hozzájuk: általában éjfélkor még minden szoba lámpája ég náluk, az ajtók nyitva, így gondolom a legtöbb szúnyog és bogár náluk köt ki. Apropó szúnyog! A lábam már olyan, mint valami groteszk festmény, megszámoltam a csípéseimet, 52 db seb van a lábamon!
A képen látszik, hogy az ablak előtt valamiről lógnak a száradnivalók. A plafonon van egy szárító, amire fogassal fel tudjuk akasztani mosás után a nedves ruhákat, törülközőket, stb. 4 darab rúdból áll, látszik, hogy már volt vele gond, mert szigszalaggal van összetákolva. Ennek eredménye az, hogy ma hajnal fél hatkor a szerkezet megadta magát, és ruhástul-mindenestül leszakadt, hatalmas robajjal. Még szerencse, hogy a szúnyogok és az eső miatt (Shaani felkelt beszedni a kint száradó ruhákat) alig aludtam, de legalább jót nevettem az egészen. Mire visszaértem az órákról, a helyi erők megcsinálták. Igen, szigszalaggal.
A kép magáért beszél, nem tudom hogyan kommentálhatnám. A nagy tartály tök jó lehetőség, 10 yuanért kapunk majdnem 20 liter ivóvizet, ami sokkal jobb mint állandóan a boltba járni a 4 literes flakonokért.
Nem akarok dicsekedni, de a falon látható összesített heti beosztás készítése az én ötletem volt, így mindig tudjuk ki-hol-mikor megy órára. Az ajtó kártyával nyílik, elég menő. A többiekkel párszor már előfordult, hogy elfelejtették magukkal vinni a szobakulcsot és kizárták magukat. Természetesen velem még ez nem történt meg.
Nem kommentelném, gondolom mindenki tisztában van a helyiség helyes használatával. Maradjunk annyiban, hogy nem volt ennyire otthonos, amikor beköltöztünk. Kinában annyiban különbözik a wc papír, hogy a közepébe nem raknak gurigát, nehogy bárhová is felakaszthassuk.
Az órák nincsenek messze, 5 perc séta sincs. Ugyanilyen közel van a campuson lévő szupermarket, pár kifőzde, egyéb üzlet. A kedvencem az a leveses, ahol magam választhatom ki a feltéteket, darabját 1 yuanért, amit utána előttem főznek meg. Van egy gyümölcsös is, aki elég drágán adja a holmijait, de van egy helyes kiskutyája, akit agyon szoktam dögönyözni. Nem értem amúgy, Kínában nem túl sok háziállatot látok, és nem is annyira elfogadó a társadalom a kutyatartókkal szemben, elvileg a suli területére se lehetne behozni.
A campuson kívül, de elég közel vannak jó kajáldák. Eddig legtöbbször a Halal-t látogattuk meg (muszlim szabályoknak megfelelően készülnek az ételek), elég olcsó, és némelyik fogás íze hasonlít az otthoni ételekéhez. Nagyobb társasággal a koreai étterembe szoktunk menni, mert úgy olcsóbb ott az étkezés, vannak speciális menük több fő részére. Ezek mellett van egy puccosabb étterem is, nyugati ételekkel. Isteni pizzás gombócokat csinálnak, és a hamburgerük se rossz, viszont nem olcsó kategória, így ide még csak egyszer mentünk. Voltunk még több helyen is, a helyi KFC-t is meglátogattuk, a Nagyi konyhájáról már meséltem…Amúgy lehet csak nekem tűnt fel, de vajon miért van az, hogy mindenhol adnak ingyen ketchupot a sült krumplihoz (KFC, a Hamad reptér Burger King-je, az itteni helyek, Amerikában kb minden hely, stb.), míg Magyarországon elkérnek 100 forintot egy zacskóért??
Összefoglalva: a szoba és a mosdó helyzete jobb mint vártam, elvagyok mint a befőtt. Igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy naponta maximum egyszer menjek valahová enni, hogy ne költsek annyit. Reggelire általában vagy kekszet, vagy zabkását eszem gyümölccsel és mézzel, vacsorára meg hol nutellás kenyeret, hol levest, hol nutellás kenyeret. A lakótársakkal hatalmas nagy mázlim van, a szobatársammal nagyon jól megértjük egymást, és a közel egy hónap alatt nem volt köztünk súrlódás. Néha azonban úgy érzem magam, mint azok a savanyú öreg szomszédnénik a filmekben, akik mindenért panaszkodnak, ugyanis a kínai fiúkák olyan hangosak, hogy csak a limitált kínai tudásom tart vissza a kikiabálástól. Még csak az kéne, hogy kifigurázzanak és még hangosabban röhögjenek.
Comentarios