Néha eltűnődöm, hogy vajon a sztóma kialakítását ki találta ki - és legfőképpen: hogyan? Kinek jut eszébe szétnyiszálni a belet és kidugni a hasfalon? Megpróbáltam utánajárni.
Egyelőre csak online keresgéltem információ után, és főként angol nyelvűt találtam, magyar alig van. Ezért előre is elnézést kérek, ha néhol bénán fordítom az orvosi szakszavakat, de azt hiszem nem fog senkit meglepni, hogy nem vagyok szakmabeli.
A kezdetek
Szórványosan ugyan, de már az 1700-as évektől vannak feljegyzések. A 18. században a bélperforációt leginkább csak nyílt hasi sebek bezárása esetén alkalmazták, majd hátralépve "remélték a legjobbakat". Szerintem senkit nem lep meg, hogy ennek hatalmas volt a halálozási aránya. A legkorábbi sztómák inkább fekélyek voltak, melyek spontán alakultak ki egy-egy bélperforáció során, megnövelve az esélyt az életbenmaradásra. Sebészek akkor jöttek rá, hogy talán a természet üzen ezzel nekik valamit, és ez egy jó megoldás lehet. A terveket megnehezítette, hogy ebben az időben nem volt se altatás, se fertőtlenítés, ezért a páciensek érthető okoból viszolyogtak a kísérletezéstől.
Létezik egy feljegyzés 1793-ból, ami leírja, hogy egy sebész sikeresen végrehajtotta a kivezetés procedúráját egy 3 napos csecsemőn, akinek az ánuszával volt probléma. A sebész halott csecsemőkön gyakorolt a műtétet megelőzően, és a baba végül 45 éves koráig elélt így, bár fogalmunk sincs hogyan tudta kezelni a sztómáját. Akkortájt még nem voltak erre eszközök.
Az 1800-as évek közepén elkezdték altatni a betegeket, így megnőtt a belet érintő operációk száma. Akkor még csak megpróbálták elterelni a székletet, hurok sztómát alkalmazva. Gondolom ez azt jelenti, hogy nem elvágták a bélszakaszt, hanem hurkot formáltak belőle, és abba belevágtak, mintegy megtartva magát a belet. Így kétfele távozhatott a széklet, de nem gyakorolt akkora hatást a vastagbél problémás területeire. 1888-ban bevezették a hurkot támogató rudat, hogy a sztóma ne süllyedjen vissza a hasfal alá, és nem mellesleg így teljes siker volt a széklet elterelése.
Henri Albert Hartmann
A kórlapomat nézve láttam ezt a nevet: "Hartmann". Mint kiderült, az ő nevéhez fűződik annak a technikának a fejlesztése, ami igencsak megcsappantotta a halálozási rátát a sztómával kapcsolatos műtétek körül. A francia sebész 1921-ben tette nyilvánossá a technikát: a daganat előtt jóval elvágta a vastagbelet, kimetszette és eltávolította a daganatos szakaszt, bevarrta a végbél csonkját, és kivezette a vastagbél száját. Ez általában végleges kolosztóma lett, de a halálozási ráta 38%-ról 8.8%-ra esett.
Ekkor még nem voltak sztómaápolási kellékek, azok csak az 1970-es években kezdtek elterjedni. Szerencsére 1924-ben egy innovatív sebész feltalálta az irrigálást, mint bélmozgást segítő technikát, ami a zsákok elterjedéséig segítette kolosztómás bajtársainkat.
A kolosztóma csak annyiban változott meg, hogy manapság a sztóma kitüremkedik a bőrfelszínből, és nem azzal egy magasságban van.
Az ileosztóma kialakítása
A vékonybél kivezetése kicsit problémásabb volt. Az első ilyen műtétek a kései 19. században történtek, és azt is a bőrrel egy vonalban vezették ki (ma jobban kitüremkedik a kolosztómánál), és ez sok fertőzéshez vezetett. A magas halálozási ráta miatt csupán egy utolsó mentsvárként végezték el ezt a beavatkozást.
Az 1920-as években megpróbálták a körülötte lévő bőrt leragasztani, hogy megvédjék a sérüléstől, és megakadályozzák a visszasüllyedést. A következő nagy áttörés az 1950-es évek közepén történt, amikor Dr. Bryan Brooke rájött, hogy kijebb kell húzni a sztómát, és kitalált egy technikát, hogy ne essen vissza.
Források:
- Doughty D.B. Journal of Wound, Ostomy and Continence Nursing. 2008; 35: 34-38.
- Hotouras A. Henri Hartmann and his operation.2008
Comments