Több kép itt: https://www.flickr.com/photos/135266870@N02/
Végre eljutottunk ide is. Bénáztunk a vonatjeggyel, mert odafelé a legolcsóbb jegyet vettük, ezért 2 órát utaztunk 1 óra helyett. Hiába az olcsó jegy, a vonat így is pöpec volt, 170 km/órával ment, és mindenhol megállt. Shanghai-ról azt érdemes tudni, hogy 14 metróvonala van. Ez még okés, de aki először érkezik a városba vonattal vagy repülővel, és útját taxi helyett metróval akarja folytatni, annak igencsak kényelmetlen lesz. Ha az ember lánya nem rendelkezik bérlettel (ami nem olyan mint otthon, csak egy kártya, amit feltölthetsz pénzzel) bizony minden megállónál jegyet kell venni. Az automata megkérdezi, hogy melyik vonal melyik állomására akarsz eljutni, és eszerint ad neked egy kártyát minimum 3 yuan értékben, ami csak az adott állomásra lesz jó. Tehát minden megállóban jegyet kell venni, és ha ez nem lenne elég, még a táskákat is átröntgenezik minden – egyes – felszálláskor. A peron mellett nem a tátongó sötétség van, hanem egy átlátszó fal ajtókkal, így neked két ajtón keresztül kell felszállni, illetve átbukni, ha hátulról a kínaiak löknek.
A kezdeti káosznak hála összesen háromszor szálltunk át a metrón, majd a térképre hagyatkozva nem találtuk meg a szállást. Már annyira elfáradtunk, hogy felhívtuk a recepciós hölgyikét, mivel azt írták magukról, hogy angolul is beszélnek. Hahaha. Nem. Kábé csak azt tudta a hölgyike mondani angolul, hogy “Miben segíthetek? Igen, beszélünk angolul.” Nem adtuk fel, Marci megpróbálta kínaiul megtudakolni az utat, de emberünk lecsapta letette a telefont. Végül valahogyan mégis megtaláltuk a helyet, ami elég kényelmes volt, saját fürdőszobával meg mindennel. Azt mondjuk nem értem, hogy a fürdőszoba falát miért félig átlátszó üvegre cserélték…képzelhetitek. A lényeg, hogy késő volt már bárhova is menni pénteken, mivel minden látnivaló ötkor bezár, így egy bőséges vacsora után bedobtuk a szunyát.
Szombaton gyönyörű időnk volt, a hőmérséklet is pont jó volt. Marci egyetemi csoporttársa, Tomi idén Shanghai-ban tanul, találkozott velünk és körbevezetett minket, megmutatta a legfontosabb dolgokat. Meglestük az Óvárost, végigsétáltunk a parton, végigsétáltunk a híres épületek tövében.
Tomi pár órára elszaladt focimeccset nézni, ezért mi addig meglátogattuk a Shanghai Science & Technology Múzeumot és felmentünk a sörnyitó épület legtetejére körülnézni. A múzeum frenetikus, csak nem volt időnk mindent megnézni, ezért oda még visszatérünk. A sörnyitó épületbe pedig megakedvezményt kaptunk, Marci a szülinapja alkalmából ingyen mehetett be, én meg a szülinapos kísérőjeként 180 helyett csak 100 yuant fizettem. Már elmúlt öt óra, amikor felértünk a tetejére, éppen sötétedett. A legtöbb ablakot elfoglalták a statívos, ‘mindenfélehiperkütyüs’ művészkék, hogy megvárják a Pearl TV torony kivilágítását, ami 45 perc múlva volt csak esedékes. Próbáltunk fényképezni, de a fényviszonyok se voltak a legjobbak, és hát az ablakok is mocskosak voltak, később rájöttem miért: valamiért a kínaiak egy része szabályszerűen felkenődik az üvegfalra, és nem egy kínait láttam, ahogyan az arcát és bizonyos arcnyílásait az üveghez préselte, rálehelve és bacizva.
A kínai gyerekekről már ne is beszéljünk. Ebben az országban nincs gyereknevelés, köszönhetően az egy gyerek politikának, amit azóta már eltöröltek, le is estek az óvszer részvények… Ennek van egy elég pontos kifejezése: little emperors – így hívják a kínai egykéket, általában kisfiúkat, mert a szabályozás miatt el vannak kényeztetve, de ez a szó nem elég erős rá. Több gyereket is láttam, akik már-már fizikálisan és verbálisan nekiestek a szüleiknek, de fegyelmezést azt nem kaptak, se határozott reakciót, hogy na gyerekem ezt most fejezd be vagy szájon váglak. Nem, itt a szülők tűrnek, a gyerekek visítanak, vagy éppen egy szegény, ártatlan turistán (rajtam) ugrálnak a torony legtetején!! A szülők nem szóltak ám rájuk, ezért megtettem én, el is szaladtak.
Mivel találkozónk volt Tomival, nem vártuk meg a Pearl Tv torony kivilágítását. Nem bántuk meg, mert végül bugyirózsaszín fényárban úszott. Tomival végigmentünk a Nanjing Road-on, a helyi Váci utcán. Mit ne mondjak, ez egy kicsit nagyobb és fényesebb volt, de cserébe a tömeg is óriási volt. Bementünk egy-két boltba, egy Disney boltba is, de meg vagyok győződve arról, hogy az csak egy koppintás volt csak. Végül hazaértünk valahogy.
Másnapra a Yu kert megcsodálását terveztük, de az idő esősre és szelesre fordult, ami nem ideális a kertben való grasszáláshoz. Elmentünk újból a Nanjing Road-ra, megnéztük felhős időben a Bund-ot, utána indultunk hazafelé. A metrón több kellemetlen inger is ért mindent, megdobáltak szórólappal, leköhögtek, és végig kellett néznünk, ahogy egy kis kínai totyogós rúdtáncolt a kapaszkodón, az anyja meg még pénzt is mutogatott neki, meg elkezdte vetkőztetni, mivel gondolta kimelegedett az angyali gyermek. A lényeg az, hogy még sok a látnivaló, a hangulat is nagyon jó, a város engem Manhattan-re emlékeztet, így biztosan visszajövünk még.
Tomi, köszönjük az idegenvezetést!
Marci, sokadszorra is boldog szülinapot!!
Comments