Ki gondolta volna, hogy egy egy napos nőgyógyászati műtétből 5 hetes kórházi kálvária lesz? Hát én nem. Úgy feküdtem be a Péterfy Sándor utcai kórház nőgyógyászati osztályára július 16-án, hogy két nap múlva kint is leszek, és maximum egy hét múlva már visszamehetek dolgozni. Aha, meg a nagy fenéket.
1. műtét: Laparoszkópia
Eredetileg egy hüvelyben található endometriózis miatt kerültem kés alá, mely igencsak vérzékeny volt, és a doki szerint okvetlen ki kellett venni. (Most az endometriózisra nem térek ki, majd talán a későbbiekben szentelek neki időt.) A műtét meg is történt, 3-4 kis vágással megúsztam, ebből a negyedik a hasam jobb oldalán kilógó hasi cső volt. A dokim - nevezzük Dr. B-nek - azt mondta, hogy az endo szétterjedt, a hólyagomról és a beleimről is le kellett fejteni. Ezeket semmilyen műszer nem mutatta ki előtte, pedig volt CT-m is, de nem csak én jártam így: hárman voltunk hölgyek akiket ezen a szép délelőttön műtöttek, és mindhármunknál találtak valami olyat, amiről előtte semmilyen műszer nem tájékoztatott. Azért ez aggasztó, nem?
A műtét utáni hajnalon már felültettek, felállítottak minket, kikerült a húgycső katéter, így nem volt mese, ki kellett menni pisilni. A felülés nem volt valami mámor, de istenem...ha tudtam volna mi vár még rám! Csak kuncogtam volna, hogy "Ez? Fájdalom?! Na hagyjuk már!". A hasamból is kikerült a cső (na ez sem volt kellemes), és lényegében még aznap távozhattam, azzal az utasítással, hogy ha lázam lenne jöjjek vissza. Gyorsan össze is kaptam mindent és meg sem álltam hazáig a csigatempómmal, amivel menni tudtam. Görnyedten ugyan, de felmásztam én a harmadikra (nincs lift), anyukám segített cipekedni. Lefürödtem, kötést cseréltünk, majd egyedül folytattam az estét, ami rendben is ment egészen a lefekvésig.
Szóltak előre, hogy a laparoszkópia alatt hasamba nyomott gáz miatt lehetnek görcsök, de én csak néztem mint Kati a moziban, hogy ilyen fájdalmas lenne ez? Mindegy, valahogy lefeküdtem vízszintesbe, de nem sokra rá izzadva keltem fel. Belázasodtam, nem is kicsit. Na mondom, fasza. Próbáltam magam borogatni, az segített, de a láz mindig visszajött, a fájdalom meg egyre rosszabb lett. Vettem be fájdalomcsillapítót és gáztalanítót is, egyik sem hatott. Maradék lélekjelenlétemmel újrapakoltam a kórházi táskát, biztos ami biztos. Kis idő múlva nem tudtam már lefeküdni sem, ülve próbáltam valahogy aludni, de ekkor jött a sikítós görcs, az, ami összeránt mindent és bármely más fájdalmat felülmúl. Ez visszatérő fájdalom volt, könnyekkel küszködve vártam hogy elmúljon. Reggel hívtam a dokit, azt mondta azonnal menjek be, így riasztottam apámat, aki visszavitt a kórházba - lassan, minden bukkanót kikerülve, ugyanis már mindenre nyekkentem.
2. műtét: Amikor már könyörögtem, hogy vágjanak fel
Röntgen, CT - ágyastól vittek, bár minden egyes zötykölődésnél felszisszentem. Dr. B arra gyanakodott, hogy a belek kuszálódtak össze, mert szerinte ha a belem sérült volna, akkor sikítanék és nem némán tűrném. Diagnózis: a doki a belek körül lévő endometriózis eltávolításánál lézerrel véletlenül megvágta a belem, és most MINDEN a hasamba ment.
Bejött a doki, hogy sürgősen műtenek Dr. U sebésszel. Elmondta, hogy van egy kis esély arra, hogy a bélszakaszt kivezessék, mondom remek, még csak ez kellett. Megváltásként tekintettem a műtőre, mert már alig bírtam a fokozódó fájdalmat, és kérdeztem az aneszteziológust, hogy ugye elaltatnak mielőtt át kéne kászálódnom a műtőasztalra, erre sajnos negatív választ kaptam. De ahogy benyomta a kábítót a vénámba, én teljesen ki lettem ütve, bedobtam a szunyát.
Ébredésnél alig figyeltem a fájdalomra, csak megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy már nem vagyok puffadt és görcsös. A hasfalamat most köldökig vágták, és a húgycső katéteren kívül most egy, az előzőnél sokkal nagyobb hasi cső lógott ki a bal oldalamból, és csak arra tudtam gondolni: ez biztos kurvára fog fájni amikor kiveszik.
コメント