A műtét után azt az utasítást kaptam, hogy három napig mozdulatlanul, étlen-szomjan kell feküdnöm, hogy a sérült bélszakasz gyógyulhasson. Úgy tűnt ez az információ máshoz nem jutott el, mert az éjszakai nővér minden érvem ellenére hajnalban felültetett, a sebész pedig másnap reggel azt mondta forduljak oldalt, majd felnyúlt oda, ahol a madár se jár. Pedig tömzsi ujjaival tuti nem érte el azt, amit befoltoztak, úgyhogy elkönyveltem análfétisesnek.
Egy hét várakozás
Letelt a 3 nap, a hasi csövemen savón kívül nem jött semmi, nagyon örültünk. Átvittek egy VIP légkondis szobába, hogy a másnap kezdődő új hét hajtása ne zavarja gyógyulásomat, kiszedték a húgycső katétert és mehettem wc-re. Ahogy kicserélték a hasi cső végén lévő zsákot és elindultam wc-re, megindult benne a szar. Nem átvitt értelemben sajnos. Pánik, hívtam a dokit, aki 2 percen belül ott is termett, és azt mondta visszajön a sebésszel megnézni. Végül az lett nekem mondva, hogy nem kell aggódni, mert lehet elengedett a varrat a belemen, de van második védelmi vonal, ami valószínűleg rá fog tapadni a bélfalra, meggátolva a szarömlést (már bocsánat), és meggyógyulok. Csak várjunk.
Én vártam. Minden egyes alkalommal aggódva figyeltem ahogyan a csőben árad a bélsár, eközben próbáltam türelmesen, pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. A kórházban azonban ez nem egyszerű, mivel teljesen kiszolgáltatott az ember. Mindegy, én tűrtem rendíthetetlenül, közben hallgattam az újszülött csecsemők sírását, mivel a folyosó másik végén a szülészet van, és lassan azt kívántam bár inkább szülni jöttem volna, hamarabb szabadultam volna.
Letelt a második hét is, nem volt változás. Közben már kaptam rendes kaját. Illetve moslékot, mindig ugyanazt: reggelire zsömlét darált párizsival, ebédre krumplipürét gusztustalan darált hússal, vacsira pedig ugyanazt, mint reggel. A csövemet immáron kicsit kintebb húzták, levették róla a végén lévő zsákos részt, és sztómazsákot raktak rá, de semmi változás nem történt széklet-ügyileg. Azt kívántam bár rögtön az elején kivezették volna, mert akkor nem kéne újra felvágni, amiről tudtam hogy közeleg.
Stella születése
Igazam lett, pontosan két héttel a laparoszkópiás műtét után megtörtént a kivezetés. Azonban már a műtőben magamhoz tértem annyira, hogy tudtam hol vagyok, ki vagyok, mennyire fáj, és vissza se tudtam aludni. Egyfolytában azt kántáltam, hogy mi a faszért vagyok ébren, mert nagyon fáj. Bevittek az őrzőbe, emlékszem fél négyet mutatott az óra. És én sajogtam, nyűglődtem, kértem hogy adjanak valamit, kábítsanak el, de azt mondták már megkaptam a maximumot. A doki is bejött, azt mondta a májam már hozzászokik az altatószerhez, ezért üríti ki ilyen gyorsan, de nekem ez oly kevés mentség volt. Éjszaka se tudtam aludni, mert a fájdalmon kívül a nővérke óránként jött vérnyomást mérni, mindhárom bent fekvőnek, és annak a tépőzárja rohadt hangos.
Másnap megint ugyanaz: fel akartak ültetni, állítani. Már az elején kaptam reggelit, pedig még fel se ültem. Egész éjjel nem kaptam vizet, erre reggel megkérdezték, hogy eddig mennyit ittam? Kaptam teát, hát nem kellett volna. Megjött a gyógytornász, felültetett, elhánytam magam. Nem volt kellemes, pláne hogy sok öklendezésre semmi sem jött, ezért csak öklendezgettem egy darabig, friss hasi varratokkal. Amikor meg lefektetett, valahonnan elöntötte az ágyat a húslé. Azért hívom húslének, mert tényleg olyan állaga és szaga volt, mint a csomagolt hús leve. Senki se tudta honnan jött, a sztómámon volt zsák, a hasi csőből nem láttunk szivárgást.
Nap közben szenvedtem a melegtől, a fájdalomtól, féltem az újbóli felüléstől. Végül délután már én könyörögtem, hogy jöjjenek már felállítani, mert beleizzadtam az ágyba. Jött is a nővérke, ahogy felálltam, BUMM a húslé szétplaccsant a padlón, mintha elfolyt volna a magzatvizem. Kiderült, hogy ezek a nagyokosok elfelejtették bezárni a leengedhető sztómazsák száját. #fail Ahogy kiszedték a katéteremet én sprinteltem a "magánlakosztályomba", rövid pendejben, bugyi nélkül. Addigra én már teljesen elvesztettem minden prűdségemet: 1. tombolt a hőség, 2. nőgyógyászaton voltam. Anyukám is mindig mondta, hogy vegyek már fel valamit, de úgy voltam vele, hogy ha valaki megijed ettől a nőgyógyászaton, az pályát tévesztett.
Végre Stellát, a sztómát is szemrevételeztem. Őt nem hibáztattam semmiért, vele semmi gondom nem volt, csak az ismételt műtéttel. Már megbarátkoztam a gondolattal, szegény kivédhetetlen lett, de azért féltem egy leheletnyit. Nos, eleinte a sztóma duzzadtabb, sokkal nagyobb a végleges formájánál. Engem leginkább egy páviánseggre, vagy Maria Geronazzo szájára emlékeztetett. Napokig csak húslé folyt belőle, aztán ahogy elkezdhettem enni, úgy jött belőle a...tudodmi. Híg formában. Közben kaptam az antibiotikumot végig, mert valahogy a hőemelkedés és a láz mindig megtalált. Már majd megőrültem a kórházban, alig tudtam magammal mit kezdeni. Alig vártam, hogy elmehessek a kórházból, megmoshassam a hajam vagy fürödhessek! Ezen a ponton a jeti hozzám képest fazonírozott Barbie baba volt, úgy takargattam magam, amikor látogató jött.
De nem gondoltam volna, hogy mi vár még rám, és itt lesz tiszta szappanoperás a dolog. Hiába éreztem úgy átlagban jól magam, hiába működött a sztóma (meg alkalmasint az alfelem, de ez elvileg normális), beütött a krach. Péntek este arra panaszkodtam, hogy a sztómazsák cseréje óta felülésnél kifut belőlem minden levegő, alig tudok lélegezni. Mivel néha köhögtem is - hasi varrattal köhögni egyrészt nem lehet, másrészt k****ra fáj - kértem, hogy hallgassák meg a tüdőmet. Jött az aneszteziológus, leküldtek röntgenre, azon semmi sem látszott, aztán jött egy idősebb aneszteziológus meghallgatni a stetoszkópjával. Igen ám, de ez az orvos még a tetejébe süket is volt! Annyira abszurd volt a helyzet, már nem tudtunk nem nevetni.
És akkor mondta nekem az ügyeletes orvos, hogy jön értem a mentő, és visznek át a Balesetibe, mert ilyenkor már csak ott van CT.