Van valami egyszerre felemelő és rettentő abban, amikor visszamegy az ember a helyre, ahol konkrétan lyukat beszéltek a hasába. Pun intended.
Kiengedtek!
Elsírtam magam, amikor megtudtam, hogy elmehetek a kórházból. Az eltelt 5 hét alatt a testem csodákat művelt, de lelkileg teljesen megtörtem. Szerintem egy ponton túl - amikor az ember már jár-kel - nem is egészséges a kórteremben léteznie, más betegekkel együtt, szüntelen unatkozva, kórházi koszton. Az orvosom nem volt itthon, így kicsit féltem elmenni anélkül, hogy beszéltem volna vele, de rábízott egy másik orvosra, aki meg zöld utat adott. Immáron a sztómazsákot is tudtam kezelni, cserélni, üríteni, így nem volt akadálya. Egy nagyon kedves rezidens hölgy kivette a centrális vénakatétert miután elvágta az azt tartó öltéseket, és kikerekedett szemekkel nézett rám, amikor megkérdeztem, hogy megtarthatom-e.
A három különálló csőből végül a legnagyobbat tartottam meg, amin még szelep is van! Elég menő.
Node nem olyan mámoros ám a szabadulás! Nem elég, hogy még görnyedt vagy, nem, megkapod az összes létező papírt, azt se tudod melyik melyik, és másnap mehetsz a háziorvoshoz, mert ki kell írnia táppénzre. Így is tettem másnap, nagy fájdalmakkal az oldalamban, és mi derült ki? Na mi derült ki??
Hogy a Péterfyben nem adtak oda minden kellő papírt, így mehettem vissza. A háziorvos mondta, hogy egy hozzátartozóm is elintézheti, de én akartam menni: lássák csak, hogy jól vagyok, és hadd nézzek a Júdás szemébe!
Vissza a tetthelyre
Igazából örültem, hogy vissza kellett mennem, mert végig azon gondolkodtam, hogy a rám annyira vigyázó nővérek vajon tudják-e, hogy mi lett a sorsom? El szerettem volna nekik mondani, hogy mi történt, hisz bármi történt is ott, az nem rajtuk múlott. Nagyon örültek, hogy bementem, és mint kiderült, végig követték a rendszerben, hogy hogy vagyok. Mindent tudtak, mert olvasták, de nem kommentálhatták. Mivel szeretem és tisztelem a nővéreket, akik ott gondoskodtak rólam, nem merek többet írni erről, nehogy bajba sodorjam őket. Azonban még valamit muszáj leírnom, mert sajnos nem csak az egészségügyre igaz, és óriási probléma: mint megtudtam, amikor az első műtétem után visszamentem a hatalmas nagy fájdalommal, a nővérek szerették volna, ha rögtön a Balesetibe kerülök és ott műtenek meg. De az orvos nem hallgat a nővérre...és miért is nem?! Lehet a négy helyett "csak" kettő műtétem lett volna, ha az orvosok képesek félretenni a büszkeségüket egy pillanatra.
Valami nagyon össze volt kuszálódva a kórházi mappámban, nem csoda ha nem kaptam meg a kellő papírokat. Miközben próbálták kideríteni mi a gubanc, bejött Dr. B - láttam, hogy kicsit fel van dúlva, és most nem az a megszokott kedvesség áradt belőle, ami amúgy szokott. Feszült volt. Köszönt, de rögtön a tárgyra is tért:
- A sebész főorvos kitiltott a kórházból, nem mehettem be Önhöz, ráadásul azt mondta, hogy maga se akar látni. Igaz ez?
- Ez így történt.
Farkasszemet néztünk. Nem tudtam eldönteni, hogy rosszul esett-e neki, vagy erre számított-e. Pár pillanatnyi csend után így folytatta:
- Nézze Bianka, szeretném, ha tudnánk a történtekről négyszemközt beszélni. Akár most is, de nem muszáj most rögtön. Én nem bántottam magát.
Erre nem tudtam mit mondani. Szerencsére pont belépett a szobába apukám, így szimplán megmondtam a dokinak, hogy most nem akarok erről beszélni, és láthatólag ő sem akart apa előtt. Készségesen lepecsételgette, aláírta a már rendszerezett papírokat, majd nekem hátat fordítva leült valami papírt tanulmányozni. Még annyira megfordult, hogy emlékeztessen az endometriózis gyógyszer felíratására és szedésére, ekkor szerintem már sejtette, hogy nem ő fog engem a továbbiakban kezelni. Mikor végeztünk meg se fordult, csak kezét felemelve, biccentve köszönt el.
Én nem bántottam magát. - Dr. B
Azóta ez az egy mondat beleégett az elmémbe. Szeretném elhinni, tényleg...de sajnos a tények elhallgatása, sőt, hogy hazudott róla, mindezzel az életemet veszélyeztetve...hogy nem bántás?
Lehet mégis lesz köldököm??
Hazudnék, ha azt mondanám nem pityeredtem el párszor azon, ahogy most a hasam kinéz. Majdnem csatoltam egy képet, de lehet több olvasónak sok lenne a pirosló sztómával, hiszen ez a bejegyzés nem csak arról szól (később lesz kép, nyugi). Amikor először cseréltem magamnak a zsákot a kórházban, tükör előtt, látva a majdnem egy hetes varratokat, kicsit elérzékenyültem. Mielőtt megtörténik a baj, az ember nem is gondol bele milyen változásokon mehet keresztül a teste. Én például sosem gondoltam volna, hogy lesz egy nagy függőleges vágat a hasamon, ami nemi szervtől a köldökömön túlig ér. Sose tartottam magam túl hiúnak, de ezzel idő lesz megbarátkozni. Pláne, hogy úgy tűnt már sosem lesz köldököm, mert be lett varrva. Az az egy szerencsém, hogy utálok strandolni, napozni, és ha ez alkalmasint meg is történne, már nagyon faintos egyberészes fürdőruhákat lehet kapni.
Voltam varratszedésen pár napja. Már minden fájdalomtól félek, így gondolhatod mennyire be voltam szarva attól, hogy kiveszik a sztóma körüli öltéseket. A nővérke azt mondta, hogy a hasfalam tuti sima liba lesz, de a sztóma körül lehet érzékeny. Mondom klafa. Ahogy a doki elkezdte kiszedni a hasi varrataimat, éreztem, hogy ez rázós lesz, így egy hangos "ANYAAAAA" kiáltással jeleztem, hogy szükségem van egy kézre, amit porrá zúzhatok, miközben arra gondolok, hogy tudtam én, hogy ez érzékeny terület! Szerencsére a sztóma körül alig éreztem.
Pár napja már, hogy ez megtörtént, és mintha - MINTHA - látnék egy köldök kezdeményt! Igaz, még tele van pörkkel, de talán azt látom. Ki tudja, lehet tényleg lesz köldököm, vagy lehet utólag azt fogom kívánni bár ne lenne?