Megérkeztünk épségben Hangzhou-ba. Az út hosszú volt, de tűrhető, csak olyan apró dolgok nehezítették, mint például a büdös lábú szomszéd, vagy a horkoló előttem ülő. Az is furcsa volt, hogy a laktózmentes menüm valamiért mindig vega is lett egyszerre, tehát háromszor kaptam rizst, zöldséget és gyümölcsöt, süti és csoki nélkül.
Amikor leszálltunk a végállomáson és a csomagjainkat is begyűjtöttük, elindultunk kifelé, hogy taxit keressünk. Nem volt teljesen tiszta a dolog, de találtunk egy taxist, aki 200 yuanért (kb 8400 Ft) elvitt minket röpke egy óra alatt a suli bejáratához. Sokat nem értettem a beszédéből, ő se nagyon értett minket, az út alatt végig féltem, hogy kirak minket a semmi közepén. Amúgy ebben a városban más a nyelvjárás, én ezzel magyarázom a bénázásunkat. A kínai közlekedés elég kaotikus, dugó van és mindenki türelmetlen, dudálnak egyfolytában, plusz megy a veszélyes előzgetés és egymás elé bevágás. A piros lámpa a robogósokra valamiért nem vonatkozik.
A suli adott egy térképet a campusról, az alapján próbáltunk tájékozódni. Odamentünk a megcsillagozott épület portájára, megkérdeztük a recepcióst, hogy tud-e angolul. Nos, a kínainkból nem értett egy huncut mukkot sem, pedig ezt a kérdést még viszonylag jól tudjuk. Átmentünk egy másik épületbe, ami leginkább egy luxi hotelre hasonlít, de ott három vastag listát nyálaztunk át, egyiken se voltunk, visszaküldtek minket az előző helyre. A legelső helyet mostantól 31-es épületnek fogom hívni. Szóval a 31-es épületben végre megmutattuk a papírjainkat, ott is adtak egy listát, hogy keressük meg magunkat, alig találtuk a neveinket. Ja, és itt se beszélnek angolul, sehol nem értenek egy szót sem!
Végül meglettünk, de ugyebár sokat nem tudtunk se kérdezni, se megérteni, úgyhogy mutogatva kellett megoldanunk a szerződés aláírását, ésatöbbi. Egyedül azt értettük meg, hogy internet csak szeptember nyolcadiktól lesz, mert kell hozzá a diákigazolvány, amit csak regisztráció után kapunk meg, ezért is érkezik késve ez a poszt. Hosszú procedúra után kaptunk két mágneskártyát és egy apró, rozsdás kulcsot. A néni magyarázott valamit, hogy melyik kártya micsoda, de természetesen nem értettük…néztünk bután, mire firkantott valamit a térképre és legyintve tovább taszajtott.
A térkép alapján próbáltuk megtalálni a helyet – mondanom sem kell, hogy kevés sikerrel. Ekkor már este 6 is elmúlt, 1 napja úton voltunk és még be kellett rendezkedni, meg vásárolni alap dolgokat, szóval nyűgösek voltunk. Bekopogtam egy irodába, amiről tudtam, hogy nem a mi célállomásunk, de gondoltam próba cseresznye, rákérdezek. A pasi biztos tanár volt, mert végre az első angolul beszélő kínait is megtaláltuk személyében, ráadásul készségesen el is kalauzolt minket a kolink kapujáig. Az egyik mágneskártya kinyitotta a kaput, úgyhogy becipekedtünk, és próbáltuk kitalálni merre lehet a szobánk, mire egy kínai hölgy odakiabált nekünk. Elkezdett kínaiul hadarni, mi meg csak követtük, mert tudtuk, hogy úgyse tudunk más csinálni. Először Marci lakrészébe vezetett minket, ami a félemeleten van, az enyém meg eggyel felette pont. Az az igazság, hogy sokkal rosszabbra számítottunk: fórumokon azt olvastuk, hogy mindenki egy dupla szobába kerül, és emeletenként lesz egy közös mosdó 3 wc-vel, amelyek közül csak 1 angol wc. Ehhez képest kis apartmanokban helyeztek el, ahol van 2 szoba (egy single és egy double room), és KÜLÖN MOSDÓ, fürdő ÉS angol wc kombóval!! Oké, nincs olyan jó állapotban, de lehetne sokkal rosszabb. Illetve csak rosszabb lehetne. Van szekrény, gardrób, TV, légkondi (az kicsit régi, kicsit csöpög, de a miénk), ágy, íróasztal, tükör…és nem olyan rossz a minőségük. A koliról emitten írtam bővebben.
A szobatársam még nem volt ott, bár a cuccát már láttam, a kínai néni nagyon hadevált, nem tudtam mit csináljak, valamit nagyon akart. Szerencsére a másik lakótársam, aki a külön magán szobát kapta, megjelent az ajtajában, és mint kiderült elég jól tud kínaiul, szóval segített. Valami papírt kellett kitöltenem a szobáról, megnézni, hogy minden megvan-e és kipipálni. Nem tudom ezt hogyan értettem volna meg nélküle…Gyorsan lepakoltunk és elmentünk a közeli szupermarketbe. Elég jó helyen van, a campuson belül. Vettünk ezt-azt, wc papírt, kézmosót, kukazsákot, vizet (mert nem iható a csapvíz), reggelit…Visszafele menet találkoztam a szobatársammal, akit úgy hívnak, hogy Shaani. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, Izraelből jött, de amerikai is, sok dologról tudtunk eddig is beszélni. Plusz hasonló a tisztaságmániánk, tehát a sors is egymásnak szánt minket.
Ezután Marcival lementünk a helyi kajáldába, amit napközben oly sokszor láttunk a tévelygés közben. Bementünk, fogalmunk se volt, hogy kell bármit is rendelni. Ekkor találkoztunk Lorenzóval, a görög-olasz sorstársunkkal, akinek szintén lövése se volt a dolgok menetéről, azt hitte mi többet tudunk. Tehát most már nem ketten, hanem hárman álltunk úgy, mint egy rakás szerencsétlenség, mire valaki megszánt minket és odaintett a pulthoz. A hasonlóan szerencsétlenek képekről tudják eldönteni, hogy mit is szeretnének enni. Mi ráböktünk egy tál rizsre és egy húsos valamire, kértünk belőle hármat, kifizettük. Leültünk egy kerek asztalhoz, aminek a közepén lévő tartókájából rengeteg pálcika meredt az égnek (szokták javasolni, hogy mindenki szerezzen be saját pálcikákat és evőeszközt, amit mindig magánál tart, mert az általuk adottak nem mindig tiszták), majd jött egy hölgy és közölte, hogy nincs olyan kaja, amit rendeltünk. Mivel már kifizettük, elkezdtünk reklamálni, választottunk a hús helyett valami mást, ami csirkének nézett ki. A végén valami halas levest kaptunk. Evés közben a dolgozók is körénk telepedtek enni, mivel záróra volt.
1.nap.
Az első igazi Kínában töltött napomon visszamentünk a recepcióra az útleveleinkért, meg tisztába kellett rakni valamit az árammal kapcsolatban. Hiába tudtuk úgy, hogy az áram ingyenek bizonyos kW-ig, kiderült, hogy előre fizetnünk kell érte, és mindhármunktól más összeget kértek el. Ezt elintézvén körbejártuk a campust négyesben, Marci, Shaani, Jia Min (a másik lakótársunk) meg én. Nem annyira grandiózus és modern, amennyire hittük, hogy lesz. Kicsit ütött-kopott, sok helyen folyik építési munkálat, a magas páratartalom kikezdi az épületek szerkezetét. A terület se olyan nagy mint amekkorára számítottunk, viszonylag rövid idő alatt körbe tudtuk járni, ezért más elfoglaltságot keresvén a Walmart felé vettük az irányt, hogy otthonosabbá és élhetőbbé tegyük lakókörnyezetünket.
A Walmart kb három stadion tövében bújik meg, legalábbis stadion alakjuk van. Vettünk felmosót, mosogatószert, ruhaakasztót, kéztörlőt, vízforralót leveshez és teához, szemetest, hajszárítót, szárítókat, kaját, bögrét, fogmosó poharat, saját evőeszközt, új párnát (az itteni elég gagyi), stb. Visszafelé bementünk a helyi mobilszolgáltatók egyikéhez, amihez Jia Min-nek már volt szerencséje egy nappal ezelőtt. Ha ő nincs, nem tudom mihez kezdtünk volna, egyszerűen ezek sem tudtak angolul! Végül az új SIM kártya nem működött a telefonommal, így vettem egy új telefont 600 yuanért (kb 25 ezer forint), mert az előfizetést már kifizettették velem, hiába nem működött a telefonommal.
Berendezkedtünk, de minél több dolgot húztunk ki a listáról, annál több lett. Már kezd egész otthonos lenni, tudunk instant levest csinálni, nem vagyunk annyira elveszve. Még kell pár dolog a full luxushoz, de egyelőre így is tök jó. Este Shaani és Min elmentek egy internet kávézóba, mi meg újra körbejártuk a campust. Ezúttal kívülről közelítettük meg a Fő kaput, megnéztük a Mao szobrot, a könyvtárat kívülről, majd elindultunk arra, amerre még nem jártunk. Kiderült, hogy a technológiás részen (ami nincs a térképen) sokkal modernebb épületek vannak a mieinknél, az inkább hasonlít az általunk elképzelt campus élményhez. Később megpróbáltuk megkeresni az internet kávézót az egyetemen kívül, de persze nem találtuk meg. Ellenben találtunk egy kisebb parkot, ahol van csatorna és híd, meg táncoló emberek a sötétben, az elég hangulatos volt. Hogy összefoglaljam az első nap(ok) benyomásait, nem teljesen azt kaptam, amit vártam. Ez nem az a Kína, amit elképzeltem, ami nem feltétlenül baj, csak azt mutatja, hogy elavultak voltak az elképzeléseim. Én a régies Kínát képzeltem el magamnak, régies házakkal, teaházakkal, barátságos éttermekkel, ami biztos meg is van valahol, például az óvárosban, vagy a tó körül. Hozzá kell szoknom ahhoz, hogy itt kevesebb a zebra, és a kínai kajáldáknak (és kajáknak) van egy jellegzetes szaga, amit eddig nem tudtam megkedvelni. Viszont szinte minden nagyon olcsó, az új párnámat 1500 forintért vettem, és rendes nagy párnáról van szó.
A második napra a botanikus kert meglátogatását terveztük, ám a kínai kaja áldásos hatása a bélrendszerünkre keresztbehúzta számításainkat. Ez van, annyira nem volt vészes. Helyette tanulást terveztünk, de persze elbeszélgettük az időt, este meg újra vásárolni kellett menni, mert elfogyott a víz és a leves. Vettem még egy Zhejiang Egyetemes füzetet, elég jó, mintha bőrkötéses lenne. Még nem tudjuk, hogy miként moshatunk, de igyekszünk megoldani. A kérdések listája csak gyarapszik.
Képek a koliról hamarosan!
Comments