Azon a bizonyos pénteken ostoroztam magam, hogy mi a francért szóltam a légzésem miatt, mert egy új műtéttel riogattak. Két napra rá megtudtam, hogy valószínűleg ez mentette meg az életemet.
Pánik
A CT-re megérkezett a dokim is, nagyon megkönnyebbültem, hogy ott volt. Elmagyarázta a sebészeknek eddig milyen műtétjeim voltak, mi történt, most mik a panaszaim. A sebészek is megnézték a pocakomat, kérdezgettek tőlem, de én mondtam nekik, hogy már sokkal jobban vagyok, erre az egészre semmi szükség. A CT után a doki elment a sebészekkel beszélni, így vártunk. Egyszer csak ki lett adva az utasítás, hogy a betegszállítók vigyenek engem vissza a Péterfybe, a doki meg beszél a szüleimmel ha végez. Ez nem nyugtatott meg, hiszen fogalmam sem volt mi történik.
Erre a betegszállítók nem a Péterfy intenzív osztályára vittek?? Azt mondták erre lettek utasítva, és hogy másnap reggel 9-re vissza kell menni a Balesetibe. Nos, nem tudom ti láttatok-e már intenzív osztályt, de ha azt mondom, hogy bepánikoltam, az enyhe túlzás. Ott kérdezgettem a dokikat és nővéreket, hogy mi a szent szar van, de nem tudtak ők se semmit. Elkezdtek nekem ágyazni, tappancsokat ragasztgatni rám, és a siket aneszteziológusnak kiabáltam, hogy eléggé félek. Kb. 15 perc múlva megjött a doki, de először velük beszélt, próbáltam hallgatózni, de nem sok sikerrel. Végre hozzám is bejött, és megfáradtan elmondta nekem mizu:
a CT több milliméternyi és egy nagyobb tályogot mutatott a sztóma körül meg a hasfalban, de a sebészekkel egyetértenek abban, hogy ez az új erős antibiotikum hatására felszívódhat;
mindezek ellenére engem várnak vissza másnap reggel 9-re, hogy megnézzék hogysmint vagyok,
és lehet sor kerül egy műtétre, de megbeszéljük reggel, hogy ezt vállaljuk-e vagy sem, mert jogomban áll elutasítani a műtétet saját felelősségre.
Nagyszerű kiscsaj vagy, de beléd őszülök. - Dr. B
Megmondtam a dokinak, hogy én reggelre kicsattanok majd az egészségtől, viszont az intenzíven nem tudok pihenni, így visszakerültem a szobámba. Másnap (szombat) reggel a laborom jelentős javulást mutatott, így a doki úgy döntött, hogy át se visz a Balesetibe, csak felhívta őket, hogy ne várjanak. Azt hittem ezzel megmenekültem.
Kígyó az Édenben
Vasárnap már komorabb ábrázattal jött be a szobába, de azért azt mondta, kaphatok reggelit. Amikor megtapogatta a hasamat azt mondta, hogy "ne aggódj, még van időd", amivel jól elgondolkodtatott, de nem a jó értelemben. Nem sokra rá azzal jött vissza, hogy a Baleseti fősebészével beszélt telefonon, és vidékről jön fel azért, hogy velem találkozzon, így muszáj átmennem. Azt mondta, hogy ez egy úgynevezett konzílium (=orvosi tanácskozás), és elmondhatom neki milyen jól vagyok, és ha erősködnek, visszautasíthatom a műtétet. Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Próbáltuk logikailag felfogni, mi a garanciája annak, hogy az újabb műtét után nem lesznek ilyen kis tályogok? Miért sietnek ennyire, mikor még 48 órája se kapom az új antibiotikumot?
Az a különbség a sebészek és a nőgyógyászok között, hogy a nőgyógyász szereti a betegét. A sebészek csak darabokban gondolkodnak. - Dr. B
Átvittek hát a másik kórházba, ahol úgy fogadtak, hogy rögtön küldenek EKG-ra, aztán fel az osztályra majd a műtőbe. Na, nálam és a szüleimnél is kiégett a biztosíték, hogy mit variálnak összevissza. Megcsinálták az EKG-t, felvittek az osztályra, ahol a már pénteken megismert sebészek próbálták velünk megértetni, hogy műteni kell, mi meg csak mondtuk-mondtuk, hogy mi nem így jöttünk ide. Aztán minden világos lett.
Kinyomtatták a pénteki CT eredményét: nem milliméteres és egy nagyobb tályog volt a hasamban, hanem a legkisebb tályog kezdődött 3 centinél, a legnagyobb meg 6x7 centis volt. Ez NEM szívódik fel antibiotikum hatására. Az is kiderült, hogy engem szombaton már műteni vártak, azért kerültem az intenzívre, előkészítésre. Teljesen ledöbbentünk. Ha az ember hibázik, azzal nincs semmi gond, szerintem nagyon megértőek és türelmesek voltunk ezalatt a pár hét alatt...de amikor konkrétan az életemet veszélyeztető hazugságokat mond egy orvos, akiben megbízol...na az már más tészta. A sebészek elhűltek, pláne amikor azt is mondtam nekik, hogy ráadásul még reggelit is kaptam. Ha ezt tudtuk volna pénteken, nem teketóriázunk.
Végül a főorvos is megérkezett, egy nagyon laza idősebb pasi, aki mondta, hogy mindent megtesz értem. Szüleimmel hosszasabban beszélt valahol máshol, nem is értettem, hogy velem miért nem közöl dolgokat. Most már tudom, hogy a helyzet súlya miatt valószínűleg nem akarta, hogy bepánikoljak. Este 6-ra volt a műtétem betervezve, de 5-kor már betoltak. Próbáltam csacsogni a fiatal aneszteziológus hölggyel, be voltam tojva. Mivel a vénáim már teljesen tropán voltak mindkét karomon, egy centrális vénás kanült vagy hogyhívjákot kaptam a kulcscsontom alá, de azt már altatásban.
Gyógyulás (?)
Előre mondták, hogy az intenzívre fognak vinni pár napig a műtét után, így attól nem ijedtem meg. Attól viszont igen, hogy egy cső volt ledugva az orromon keresztül a gyomromba, ami jobban fájt mint a varrás, és minden egyes nyelés kínkeserves volt. Nem kértem párnát, csak egy összehajtogatott lepedőt, amivel kitámasztottam a fejemet egy olyan optimális szögben, amiben a legkevésbé éreztem a csövet. A szobában volt még egy néni is, aki elég rossz állapotban volt, már vagy egy hónapja az intenzíven feküdt, többször majdnem meghalt, de állandóan jajgatott, meg vizet követelt. Miatta nehéz volt aludni, és alvás nélkül meg állandóan a csőre gondoltam.
Reggel hánytam, ami amúgy sem egy jó program, nem hogy még egy csővel az orromban. A nővér próbált nyugtatgatni, hogy mostmár jó kezekben vagyok, dehát mondhatod ezt egy frissen műtött, csőtől szenvedő, éppen hányó lánynak. Mivel nem ihattam többször kértem, hogy hadd öblítsem ki a számat vízzel, amit aztán vesetálba köptem. Ezt másfél napig csináltam.
A főorvos is meglátogatott, azt mondta az előző dokimat kitiltotta a kórházból, de ha én megengedem akkor civilként bejöhet. Nem engedtem. A főorvos megszabadított az orrban lévő csőtől, megnézte a hasamat és bizakodva mondta, hogy mostmár meggyógyulok. Akkor még én se tudtam, amit most: mivel a bélszakasz igen kényes, valószínűleg sose leszek 100%-ban biztos abban, hogy meggyógyultam.
Szerettem az intenzíven lenni, mert a nővérek nagyon aranyosak voltak, és tényleg mindenre odafigyeltek. Ja, és volt légkondi. Több nővér mondta, hogy már szombaton vártak, tudják az egész történetet és teljesen el vannak hűlve. A centrális kanül is fenomenálisnak bizonyult, mert abba kaptam minden szert (jó sokat kaptam), és abból tudtak vért is venni, anélkül hogy megszúrtak volna. Esténként mosdatás volt, nappal jött a gyógytornász, itt is megint fel kellett ülnöm, katéter itt, hasi cső ott, de már ellegyeztem mindenkit, hogy tudom hogy üljek fel, köszönöm szépen, pakolgattam a kis zsákocskákat úgy, ahogy már kitapasztaltam. Itt a sétát nem erőltették, de ki kellett ülnöm egy székbe, ami eleinte nehezemre esett.
Végül itt is eljött az idő, hogy felkerüljek egy légkondi nélküli, zsúfolt kórterembe, így megszabadítottak a katéteremtől és feltoltak, hiába kértem őket hadd maradjak még. Sétálni még nem sétálhattam, és különben is állandóan folyt belém valami szer, így csak ágytálba pisilhettem. No, úgy ágytálba vizelni elsőre, hogy 4 másik beteg plusz a hozzátartozóik vesznek körbe fényes nappal, nem túl egyszerű. Pláne gravitációnak ellen csinálni. De aztán belejöttem, és egész éjjel nem hagytam a nővéreket, annyit kellett. Másnap már szerencsére mehettem, miután jó fájdalmasan eltávolították a hasi csövemet.
Ezután majdnem két hétnyi bentlakás következett, ámde jó magaviseletért csak másfél lett belőle. Ekkor már több, mint 5 hete voltam kórházban, 7 kilót fogytam összesen. Már kezdtem beleőrülni. A végére egyedül maradtam, és a telefonomat is haza kellett küldenem éjszakára, mert rablások történtek pár este. Próbáltam menni, alig tudtam kiegyenesedni, ez még mindig problémás. Közben megtanultam a sztómás kellékeket kezelni, a zsákot cserélni, ami még mindig fura! Viszont annál furcsább volt azt látni, hogy most nincs köldököm, be lett varrva...
Mi a legdurvább?
Belegondolni abba, hogy mi lett volna, ha nem péntek este szólok, hanem olyankor, amikor a Péterfyben is nyitva volt a CT. Belegondolni abba, hogy ennek a dokinak én hetekig hittem, és az életemet bíztam rá, türelemmel, sosem szitkozódva vagy perrel fenyegetve...erre kiderül, hogy képes volt hazudni, és az életemmel játszani. Mert mi lett volna, ha ő kaszabol tovább? Vagy megvárja, hogy kifakadjon az egyik tályog?
Most akkor kinek is voltam csak egy darab hús?
Comments