Tegnap volt egy hónapja, hogy Stella a sztóma ki lett vezetve, és gondoltam leírom az első hónap tapasztalatait. A kórházi drámát leszámítva egyáltalán nem volt olyan borzasztó megbarátkozni a sztómával, mint ahogy azt eleinte gondoltam. Mivel eleinte emígyen gondoltam rá, Zsákfossal, a bolondossal illusztrálom ezt a bejegyzést. Vigyázat, nyugalom megzavarására alkalmas képek is lesznek.
Első találkozás Stellával
Ahogy már korábban is írtam, a műtét utáni fájdalom miatt eleinte nem sokat hederítettem a sztómára. Igazából a fájdalom jó ürügy volt arra, hogy ne szemrevételezzem meg, mert őszintén szólva féltem tőle, még nem ülepedett le bennem, hogy ez az én új valóságom. Nem éreztem, nem fájt, csak a zsákot észleltem körülötte.
Akkor néztem meg igazán, amikor már sétáltam és az őrzőből visszaténferegtem a szobámba. A zsák belseje egy kicsit párás volt, de így is jól kivehetően nézett vissza rám a jó duzzadt, vöröslő sztóma. Persze olvastam előtte a kis tájékoztatóban, hogy eleinte duzzadt és pár hónap alatt eléri végleges alakját, no dehát na.
Láttam benne/rajta (?) egy fehér csőszerű valamit, amit mint megtudtam hídnak vagy kulcsnak neveznek: ez emeli ki a hasból a belet és tartja kint egy darabig, hogy megszokja a szervezet és segítsen az összenövésben. Persze rögtön arra gondoltam, hogy ez is kurvára fog fájni, amikor kiveszik.
Egy-két napon belül a pépes kajának és tápláló löttynek köszönhetően megindult a széklet is. Híg volt, formátlan, és hát eleinte félelmetes. A Péterfyben az első pillanattól kezdve rám volt bízva az ürítés, úgyhogy nekem kellett kitapasztalnom mi a legjobb módszer. Elég szürreális volt.
Aztán megindult a szelelés is! Amikor legelőször elkezdte nagyon megijedtem, nem tudtam honnan jön a hang! Egyszer csak elkezdett pukkantgatni, és akkor jöttem rá, hogy ó mamám, hát ez hangos és kontrollálhatatlan, mi lesz így az emberek között? Például a munkahelyemen?! Nem vehetek részt konferenciabeszélgetésen a külföldi ügyféllel miközben rotyog a hasam.
A 4. műtét után
Miután átkerültem a Balesetibe és megműtöttek újfent, megint nem volt széklet pár napig, csak úgy várta a jó pillanatot, amikor megcsillogtathatja tehetségét. Persze a legjobb alkalmat választotta megint, hogy rotyogó fingokkal jelezze, hogy még mindig működőképes. Jót nevettem rajta sűrű elnézések közepette, de persze a nővérek és dokik emiatt nem néztek rám csúnyán. Mondjuk amikor nagyon helyes dokik vettek körbe miközben a takaróm alatt a Stomp banda játszott, akkor kicsit elpirultam.
Akkor ijedtem meg, amikor legelőször valami sárgás szilárd kúpszerűség kandikált ki belőle. Mozdulatlanul figyelt, majd amikor már nem bírtam a feszkót és felültem, elkezdett szép lassan kijönni. Ordítottam a nővér után, aki kedvesen informált, hogy ez egy szilárdabb széklet és nem fogok meghalni. Amikor meg mondtam neki, hogy ez a szín nincs a kaki-skálán, akkor csak röhögött és legyintett. Ekkor jöttem rá, hogy innentől minden szilárdabb akció olyan lesz, mintha meztelencsigáknak adnék életet.
Na de van-e inger?
Fontos megjegyezni, hogy maga a székelési inger elég érdekes, mert még mindig van. A kivezetés után többször voltam wc-n, mert még a végbélből jöttek dolgok, de azt mondták ez normális. Eleinte rendes széklet (pici, ami még ott maradhatott), de utána savó és váladék. Elég ijesztő, amikor véres cucc jön ki hátul műtét után, többször, meg is nyomtam a vészcsengőt a budiban, de megint azt mondták, hogy ez normális. A dokik azt mondták, hogy attól az a bélszakasz még próbálna dolgozni, termel váladékot, így ez megtörténhet.
Otthoni idill
Gondolom mondanom sem kell, hogy 5 hétnyi kórház után hogy szaladtam haza, amikor azt mondták mehetek. Kb így:
Anyukám főztjét megkönnyeztem, még ha próbált is eleget tenni az amúgy elég szigorú sztóma diétának. Bírom én a sztómát, de a diéta az én rémálmom!! Ennek majd egy egész kategóriát szentelek, de ez a legrosszabb az egészben, mert én imádok enni, nem szeretek főzni, és most meg minden napra nekem kell majd megcsinálnom a kaját, meg a nasit is, mindent!
Ami azonban egészen megdöbbentő, hogy még mindig van inger, pedig már alul nem jön semmi. Mivel a sztóma működése néha észrevehetetlen, onnan tudom néha, hogy indul a banzáj, hogy megjön az inger. Eleinte ez hányingerrel is társult, ami elég furi volt.
Muszáj kiemelnem azonban, hogy milyen megkönnyebbülés ez így. Mármint arra értem, hogy ha eszel valamit, ami meghajt, nem kell egyfolytában wc-re rohangálni, se azon aggódni, hogy nyilvános helyen kap el a hasmars - az egészből csak annyit veszel észre, hogy hoppá, nehezebb a zacsi! Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert mielőtt kiderült a laktózérzékenységem, sajnos nagyon meg kellett terveznem az útvonalat néha, mentálisan feltérképeztem hol van emergency budi. Ennél sokkal jobb ez a zsákos rendszer!
Milyen a fürdés?
Megmondom a frankót, én 5 hétig nem fürödtem. Mármint rendesen nem, mivel nem érhette víz a hasamat csak begörnyedtem a zuhanyzóba, megmostam a hónaljat, lenti kényesebb részeket meg a lábaimat. A hajmosás is luxus volt sokáig, de eljött az a pont, amikor már be tudtam hajolni a csap alá, mert a rövid hajamat úgy volt a legegyszerűbb megmosni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy néhány dolgot mennyire alapvetőnek veszünk, és hogy egy hajmosás is mekkora luxust jelenthet bizonyos időkben.
Aztán jött a varratszedés, és a dokim bejelentette, hogy már fürödhetek rendesen. Sztómazsák nélkül. Nem hittem el. Félelemmel vegyes izgalommal vártam, halogattam. Jól megtisztítottam a sztómát, féltem, hogy ne közben jöjjön rá az inger, de hálisten ez két hét alatt csak egyszer fordult elő eddig. Mint írtam, a sztómát nem mossuk szappannal, elég ha a spéci bőrbarát szappan lecsurog rá, amikor öblítünk. Azonban elég fura, amikor víz ér hozzá, és a törülközőnél is figyelni kell, hogy még véletlenül se legyen dörzsölve. Így kicsit fifikásabb a fürdés, tervezni kell meg előkészülni, de 5 hétnyi nem-fürdés után örülök, hogy beállhatok a zuhany alá.
Kicsit komolyabban - Így néz ki valójában
Figyelem, valós képek következnek, érzékenyebb olvasóimnak azt ajánlom, hogy ne lapozzanak bele!
Szóval mivel ilyen őszintén beszélek a sztómáról, bélsárról és miegymásról, gondoltam miért ne mutathatnám meg nektek a rideg valóságot? Emlékszem, hogy én is kerestem arról képeket, hogy hogy fog kinézni a vágat, heg, de nem találtam olyan sok valós képet. Viszont nem szerettem volna, ha olyanok is akaratlanul lássák, akik esetleg nem szeretnék, ezért három képet töltök fel, lapozgatós stílusban:
A műtét előtt lefotóztam a hasam, hogy lássam milyen volt a laparoszkópia előtt. Én naiv, akkor még azt hittem 3 pici sebbel megúszom, és még ezt is sajnáltam.
A laparoszkópia után. Emlékszem ekkor még azért voltam teljesen kiborulva, mert az egyik csövet a köldökömön keresztül vezették be, és tök hülyén nézett ki, ahogy bevarrták. Akkor még nem tudtam, hogy örülhetek, hogy van köldököm.
Az utolsó képen a mostani hasam van, kötés és zsák nélkül, ezt csak saját felelősségre ajánlom. Láthatod mennyire duzzadt még a sztóma, és milyen egzotikus a hasamon a varrat. Ekkor még volt a köldökömön pörk, azt a benyomást keltve, hogy talán lesz köldököm, de hamar leesett és rájöttem, hogy abból már semmi nem látszik. Valószínűleg a varrat szebb, amikor éppen nem életmentő műtétről van szó, hanem kivezetésnél - a kivezetésem után nekem is szebb volt a varratom.
Te döntesz
Többen félnek a sztómától, el akarják kerülni, undinak találják vagy éppen az élet legrosszabb dolgának. Volt egy idős férfi ismerősöm, akinek vastagbélrák miatt lett végleges sztómája (értsd: visszatehetetlen), de ő azt mondta vagy visszarakják, vagy öngyilkos lesz. Persze senki nem vállalkozott rá, de talált egy specialistát, aki végül sikeresen visszarakta. Miért mesélem el ezt? Mert szerintem ez ékesen példázza a sztómához való hozzáállást, de itt egy másik, ahogyan én, egy 25 éves nőszemély állok hozzá:
JOBB AZ ALTERNATÍVÁNÁL.
Sokaknak - a fentebb említett ismerősnek is - az alternatíva a temető, vagy legalábbis az élethosszig tartó fájdalom lenne. Igen, leírtam, sokkoló, mi? Néha le kell sokkolni az embereket, hogy rájöjjenek mi is a tét. Persze minden ember más, máshogy áll hozzá, de ezt a prioritást mindenkinek magának kell eldöntenie. Én azóta ezt a mondatot mondogatom magamnak, és mindig segít. Tudom, később távolibbnak tűnhet ez az egész, amikor például kisebesedik a zsák alatt a bőröm vagy ránézek a már teljesen gyógyult varratra, és elkeseredhetek, hogy hogyan nézek ki - de mindig arra fogok gondolni, hogy mi lett volna ha, és akkor máris nem tűnik olyan borzasztónak. Rengeteg ember sokkal rosszabbat él át, vagy sokkal rosszabb állapotban hagyják el a kórházat, a sztómával azonban teljes életet lehet élni. Akkor miről is beszélünk?
Még a kezdeti sztómás korszakban vagyok, amikor elvileg mindennek nehéznek és undinak kéne lennie, de nem az. Ezért írom le és mutatom meg ilyen őszintén, mert nem rontja el az életet, hanem megmenti. Persze, jár néhány kellemetlenséggel (rád gondolok diéta), de hozzáállás kérdése, hogy hamar megszokod-e (mert hamar megszokható) és elfogadod, vagy határozatlan ideig még pluszban megkeseríted az életedet a rossz hozzáállással. Te döntesz.
Ha nem tudod ki az a Zsákfos, figyelmedbe ajánlom a Jöttünk, Láttunk Visszamennénk című francia (készült amerikai változat is, de az kalap kaki) klasszikust, magyar szinkronnal.
Szia! Nagyon tetszett a történeted, 6. napos sztómás vagyok, ha esetleg téged nem zavarna, szívesen beszélnék veled, lelki fröccsért kuncsorogva. Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket, nem érzem magam egyedül és csak annyit zárás ként, hogy jó étvágyat, gondtalan emésztést! :)
Én tudtam, ki az a Zsákfos! Szeretlek, erős vagy mint a szikla 💜